01.

Aloha

Nos, mindenki kérdezheti, hogy mi jó egy új hétben... Nos, hadd meséljem el nektek! Az, hogy ma megnyílik a blog, amire annyira büszkék vagyunk, ugyanis ez be van fejezve, a részek pedig heti rendszerességgel, fognak felkerülni, mindig kettesével. Rá fogtok jönni, hogy ez kicsit különbözik a többi fanfiction-től, ugyanis ez nem feltétlenül a hatalmas szerelmi szálakra és nagy csalódásokra alapoz, hanem sokkal inkább a két karakter életére, annak alakulására, valamint arra, hogy mindketten új dolgokat tapasztaljanak.

A csodálatos kinézetért örök hála Catalina-nak, aki káprázatos munkát végzett.

Jó szórakozást szeretnék kívánni az első részhez, ami bár rövid, de bevezet az általános tudnivalókba, ígérem egyre hosszabbodni fognak, hisz folyamatosan dolgozunk rajtuk.

Nem marad más hátra, mint jó olvasást kívánni nektek!

Millió ölelés,

C.

Első rész (Jiselle szemszöge)

  

  A kapukat állítólag délben nyitják, de már órákkal előtte tobzódtak az emberek a bejáratoknál. Persze, ha dolgozni érkeztél, akkor pár nappal a hivatalos megnyitó előtt ott kell lenned, hogy segíthess a készülődésben, sátrakat állítgatni, színpadot díszíteni, egységeket összeállítani, meg igazából, mindent, amit lehet. Legjobb barátnőmmel kisegítőként érkeztünk ide, az édesapja jóvoltából, aki Chicago önkormányzatának alelnöke és nagyon szívesen beajánlott minket. Tudta, hogy Rochelle nem fogadná el a továbbtanulására a pénzt, mert maga akart keresni, ezért inkább munkahelyet keresett nekünk. A Lollapalooza pedig épp kapóra jött, hisz így olyat csinálhattunk, amit igazán szerettünk, ráadásul még fizettek is, hogy fesztiválra menjünk. 

  Ezt a fesztivált minden évben megrendezték, már azelőtt, hogy az egyetemet elkezdtük volna. Hatalmas durranás volt, a jegyeket már decemberben elkezdték árulni, maga a rendezvény pedig július 30.-a és augusztus 2.-a között zajlott le. Viszonylag egyszerűen megkaptuk a munkát, bár Mr. Bailey, Rochelle apukája, a lelkünkre kötötte, hogy vegyük komolyan a feladatokat, mert nem szeretne szégyent vallani velünk. Nagyokat bólogatva adtuk a szavunkat, utána az irodájából kifelé menet máris azt tervezgettük, hogy mikor és hol fogunk lógni a melóból, hogy pasikat hajkurászhassunk.

   Rochelle és én kamasz korunk óta voltunk legjobb barátnőnk, és már megismerkedésünk története is nevetséges volt. Egy jótékonysági rendezvényen önkénteskedtünk, ő az apja jóvoltából, én pedig azért, mert az akkor legjobb barátom, Pete, belerángatott az egészbe, ígérvén, hogy lesz pia meg ingyen kaja. Nos, a vége az lett, hogy én a mosdóban kötöttem ki egy sráccal és épp heves csókcsatában álltunk egymással, mikor Roch berongyolt, arcán kétségbeesett grimasszal, majd szinte könyörögve fordult hozzám, hogy van-e egy tartalék tamponom. Természetesen volt, a szívességet pedig kötelezőnek érezte meghálálni, azzal, hogy elhívott egy kávéra, ami átcsapott shotozásba a helyi ír kocsmában, majd egy hosszútávú barátságba, aminek a vége az lett, hogy az egyetem előtt úgy döntöttünk, költségcsökkentésből össze is költözünk, majd nemsokkal később örökbe fogadtuk Borist, a sünit, aki kiegészítette a kis családunkat, valamint abszolút megszállottá tett mindkettőnket.

  Én orvosnak készültem, de másodév után rájöttem, hogy annyira mégsem lelkesedem érte, de folytattam, mert az a fajta voltam, aki ha belekezdett valamibe, akkor csak azért sem hagyta abba. Továbbá James, az apám, fizette a tandíjamat, amivel félig meddig az adósává is tett, hisz rengeteg pénz volt. Rochelle filozófiát tanult, ami annyira nagyon illett hozzá, hisz amellett, hogy egy kis csillámpóni megtestesüléseként élte mindennapjait, igazi pozitivitás forrás volt, valamint imádott elmélkedni és minden válaszom után jött két újabb kérdéssel, és addig kérdezett, míg meg nem értette. Függetleníteni szerette volna magát a szüleitől,a mennyire csak lehetséges volt, így a mesteri képzést már saját zsebből akarta finanszírozni, nekem pedig mindig jól jött a zsebpénz kiegészítés, hisz a lakbéren kívül nem sok kiadásom volt, azt pedig megoldottam, ugyanis év közben dolgoztam. Így kerültünk valójában a fesztivál bizniszbe, amit kezdettől fogva túlságosan könnyelműen fogtunk fel.

  Már a fesztiválra való megérkezés vicces volt, mert késtünk az eligazításról, szóval kereshettük a csoportvezetőt, akit azóta Jimként ismerünk, hogy ne harapja le a fejünket, de elaludtunk, ráadásul voltak más, komoly és rohadt életbevágó dolgaink, szóval nem igazán tudtunk megérkezni időben. Azt nem kellett tudja, hogy előző este Kim medencéspartit tartott, mi pedig azért nem tudtunk felébredni, mert olyan másnaposak voltunk, hogy a metróállomáson hívtam fel barátnőmet, aki még aludt a hívás pillanatában. Végül Mr. Bailey vitt ki minket, hogy megkíméljen a további szenvedésektől. 

  A személyzet egy aranyos sátortáborban kapott helyet, ahová lepakolhattunk minden cuccunkat, felállítottuk a sátrainkat és megkaptuk a nyakba akasztható azonosítónkat, aminek segítségével szabadon közlekedhettünk mindenhol. A táborunk teljesen el volt kerítve a többi fesztiválozótól, őrök vigyáztak a cuccainkra, valamint volt saját zuhanysziget felállítva, meg mobil vécék. Mondhatni, minden luxus a rendelkezésünkre állt, annyi pici problémával, hogy amint minden holmink biztonságban volt, máris mehettünk dolgunkra. Engem a sörsátrakhoz osztottak be, hogy segítsek poharakat szortálni, lócákat és asztalokat felállítani, hordókat pakolászni, meg alkalmanként az újonnan szerzett kollégáimmal, Robieval és Petrával, lenyúlni pár sört, amit az árnyékban meg is ittunk. Rochelle-t karszalagokat válogatni pakolták oda, utána pedig a kapuknál kellett valamit ügyködjön, de addigra nekem már mennem kellett, mire azt is rásózták. 

  A második munkanapunk egészen hasonlóan telt, annyi változással, hogy ezúttal együtt dolgoztunk az egészségügyi szekcióban, ahol méretes egészségügyi dobozokat pakoltunk meg géztekercsekkel, fertőtlenítővel, gyógyszerekkel és hasonlókkal. Egy hatalmas fehér sátor volt, ahol ágyakat is készítettek elő, hogy ha valakinek komolyabb baja esik, akkor nyugodtan el tudják látni a sérüléseit, sőt, le is tudjon pihenni egy kicsit. 

  A harmadik nap volt a legrosszabb, ugyanis az étkeztetési szekcióra kerültem, ahol fagyasztóládákba pakoltatták velünk a húsokat, a másnapi nyitáshoz be kellett pácolni a húsokat, amit egyáltalán nem értettem, hisz nem valami gurmé konyha volt, hanem egy egyszerű sátor, ahová nem  Gordon Ramsay-t várták vacsorára, hanem egy halom éhes fesztiválozót, aki akár a félig nyers krumplit is megette, csak azért, hogy a másnaposságára gyógyírt találhasson. Na mindegy, végeztük dolgunkat, mint a szorgos kis hangyák, hogy délutánra, miután már szétaszalódtunk, beengedjenek minket arra a részre, ahol a vizes partik kerülnek megrendezésre, hogy rendezzük el a zászlókat, a medencét fújjuk fel, mondjuk oda egyetlen ember kellett, de akkor is, hosszadalmas munka volt, ráadásul a nap is ezerrel sütött ránk, ami nem könnyítette meg a dolgunkat. 

  Persze, voltak fák, meg a fák között felállított sátortáborok, amiket ki lehetett bérelni, de amilyen szerencsénk volt, egyikünket sem osztották be oda, sőt, szerintem szándékosan ki akartak tolni velünk, és minden lehetséges alkalommal a tűző napra száműztek minket, hadd égjünk szarrá. Délre a karom, ami kilátszott trikóm feltűrt ujjai alól, már szépen le volt égve, annak ellenére, hogy reggel és pár órával később gondosan bekentem napvédő krémmel. Bezzeg Roch nem küzdött ilyen problémákkal, ő ugyanis már tavasszal elkezdett napozni, amitől nyárra szép árnyalata lett bőrének, ráadásul egy fabatkát sem égett le, velem ellentétbe, aki az év nagy részét vámpírként a szobája sötétjében, vagy a könyvtárban töltöttem, esetleg bulikban, vagy felolvasóesteken.

- Oké, gyerekek! Gyüljetek körém egy kicsikét! – kiáltotta el magát Sarah-Jane, az egyik vezetőnk, késő délután, mikor már mind a nagy színpadnál tobzódtunk és a lábunkat lógattuk, miközben a jól megérdemelt fagyinkat ettük és sört ittunk hozzá. Naná, hogy fel kellett kecmeregjünk és közelebb menni hozzá. – Nagyon ügyesen dolgoztatok idáig! Le a kalappal előttetek! Most pedig mindenki húzni fog egy cetlit, amin annak az énekesnek, DJ-nek vagy együttesnek a neve szerepel, akit annak itt tartózkodása alatt kísérgetnie és kiszolgálnia kell majd. Senki nem menekülhet a feladat elől, hetven fellépő van, mindenkinek jut, ha még marad, akkor valaki húzhat kettőt is. Vannak olyan vendégek is, akik kívánnak több napig is maradni, mint fesztiválozók, arra az időre is melléjük kell szegődnötök, legalább is, ami a személyes igényeiket illeti. Más szóval, ha egy palack vízre van szüksége, akkor azzal szolgáljátok ki, ha pedig valami egzotikus gyümölcsre éhezik az az öntelt segge, akkor elszaladtok a Tescoba és vesztek neki. 

- Remélem valami nagyobb sztárt húzok ki, esetleg Dimitri Vegast, vagy a Paramoret – ujjongott mellettünk egy lány, mire unott grimasszal arcomon Rochelle felé fordultam, aki arcán nagyjából ugyanazt az izgalmat láttam tükröződni, mint a lányén. Miért van mindenki úgy oda? 

- Ez akkora buli! Mindig is szerettem volna ilyesmit csinálni – csacsogott Rochelle, ezüstös hajkoronája pedig mindenfelé szállt, csoda, hogy nem ment bele a szájába. 

- Boldog vagyok, hogy valami felfuvalkodott sztárocskának tölthetek kávét és járkálhatok nedves törölközők után, ha éppen melege van. 

- Jajj már, ne legyél ilyen morci!! Tudom, hogy te is akarod! Naná, hogy akarod! Itt lesz a kedvenced is, Tom Odell biztosan el lenne ájulva, ha te hoznál neki epret és tejszínhabot, utána pedig huncutkodhatnátok – bökött oldalba vigyorogva, de nem igazán használt. 

- Nyilván. A kilenc biztonsági őr pedig úgy nyomna le a földre, mint a csikket a betonba. Igazán megéri az életemet kockáztatni. Határozottan. 

- Soha nem tudhatod. Én nagyon izgulok – csiripelte vidáman, majd a felénk érkező srác irányába fordult, aki kezében egy dobozt tartott, benne a nevekkel. Először ő nyúlt bele, majd én is követtem példáját. 

 Szerettem volna, ha nem valami ismert előadó szerepel a cetlimen, hogy ne kellejen a riporterek miatt félnem, szóval kicsit remegtem, ahogy szétnyitottam a 4x4-es cetlit, ám csalódnom kellett. A papíron a világ egyik leghíresebb bandájának neve szerepelt, feketén fehéren, megpecsételve sorsomat. Azonban nem a One Direction felirat volt, ami igazán sokkolt, hanem az, ami alatta volt, még pedig, hogy a koncertjük után még egy napot szeretnének a fesztiválon tartózkodni, ami azt jelentette, ügyeletben leszek két napon keresztül. Szuper...