2015. november 10., kedd

09.

Aloha!
Micsoda meglepetés, ugye?
Meghoztam a friss részt, amihez jó szórakozást szeretnék kívánni!
Millió ölelés,
C.


Kilencedik rész ( Jiselle szemszöge)


zene a részhez
  Apám látogatása nem tett jót a hangulatomnak, elrontotta az egész napomat. Az sem segített, hogy a rohadt melegre való tekintettel meg kellett válnom trikómtól és egy szál bikini felsőben parádéztam, ezzel láthatóvá téve méretes tetoválásomat a hátamon és lapockáimon. Utáltam, hogy az emberek állandóan megbámulták, utána pedig azonnal el is ítéltek, anélkül, hogy tudnák, miért is van ott, vagy mi a háttérsztorija. Tízéves koromban volt egy autóbalesetem és gerincműtétet kellett végrehajtsanak, ami csúnya sebet hagyott a hátamon, ettől pedig undorítónak éreztem magam, tehát amint betöltöttem a tizenhatot, fogtam az összes zsebpénzem és elmentem a nagybátyám tetováló szalonjába, ahol kiválasztottam az egyik elég durva tematikájú angyalszárny mesterművét, amit kicsi unszolás után felvarrt a hátamra, közvetlenül a sebhelyem fölé, így már nem láttam a förmedvényt, lezárhattam a múltam és tovább léphettem.

  Roch látogatása a koncert előtt kicsit persze feldobott, mert amilyen kis bohókás, simán mindenkit fel tudott vidítani, a másodperc törtrésze alatt. Azt hiszem ezért is ragaszkodtam hozzá annyira. Ő volt az, aki pozitív energiákkal töltött fel, kényszerített, hogy a világot ne egy sötét és reménytelen helynek lássam. Amikor először meglátta a tetoválásom majdnem elájult. Persze, neki is volt pár, de nem ilyen monumentális darabok, továbbá kicsit lightosabbak, csak olyanok, amik tükrözték a személyiségét.

  Meglepően hamar kerültek közeli viszonyba Niallal, amitől tökéletesen megfeledkezett a svéd zenészről. Tim nagyjából egy óra után csörtetett be az eligazító sátorba, ahol mind tanyáztunk, mármint Liam és Harry kivételével, hogy utána jól összevesszen barátnőmmel, mondván, nem azért fizetik, hogy taknyos kölykökkel flörtöljön és lopja a napot. Aztán szépen elrángatta, a jeges töröközőt követelve rajta. Kicsit talán túlságosan hangosan nevettünk, de hát vicces volt a svéd srác ideges fejét látni, amint kiosztja Rocht, aki semmit nem tudott mondani, mert részben igaza is volt a szőkének.

  A koncert este 11-től kezdődött, addig pedig vagy a számukra fenntartott sátorban ültünk, vagy pedig a fesztiválon mászkáltunk. A nap kitartóan perzselt, mi pedig kitartóan ittuk a vizet, ugyanis nem volt szabad berúgjanak a fellépésükig, tehát akármennyire is könyörögtek, hogy szerezzünk nekik valami ütőset, mindenképpen meg kellett tagadnunk tőlük, ami elég nehéz dolognak bizonyult, ugyanis meggyőzőek tudtak lenni, Jeff pedig már majdnem rábólintott. Aztán megjelent Sarah-Jane, hogy ellenőrizzen minket, a tervet pedig le kellett fújni. Maradt a víz...

  A rajongók hullámokban rohamozták meg a négy fiút, akik mindenkivel képet készített, osztottak nekik autogramokat és jópofiztak ezerrel. Mire a backstage-be kellett mennünk, szerintem már a fesztiválozók felének volt valamije, ami a négy srác egyikének aláírását tartalmazta. Ha más nem, akkor a melle. Hangolni kevés idő volt, ugyanis előttük játszott a The Rasmus, akik kicsit tovább húzták a fellépésüket, mint kellett volna, tehát egy rohanás volt az egész. Mindenki stresszes volt, szétestek az emberek és káosz lett úrrá az egész helyiségben. Pedig semmi okuk nem volt rá, de senkit nem érdekelt, hogy nyugodtan is meg lehetett volna oldani a szituációt. Engem elzavartak gyümölcsökért, meg hideg frissítőkért, míg a többi társam a szerelésben, hangosításban segédkezett.

  Egy órás késéssel vette kezdetét a koncert, nekem pedig végre volt időm nyugodtan elszívni egy cigit és meginni egy üveg sört az eligazító sátorban, ahová kiszöktem a zűrzavarban, ha pedig jól számoltam, akkor volt egy órám még, mielőtt visszarángatnak a pokolba. 

- Ma este habparti hajnalig! – esett be Jeff, aki láthatóan már rendesen el volt látva. – Te is jössz, ugye, Jiselle?
- Attól függ, Harry mit tervez csinálni. Remélem kapok kimenőt, akkor igen.
- Ó, de édes...A szépfiú engedélye kell, hogy élvezd a fesztivált – röhögött hiéna módjára, én pedig legszívesebben pofán vágtam volna a kerámia hamuzóval, de nem tettem.
- Mellé vagyok beosztva. Szerintem neked is komolyabban kellene venned, mert a végén szedheted a sátorfádat, és mehetsz haza – figyelmeztettem, de inkább távozásának reményében, mint aggodalmam jeléül.
- Kettőkor kezdődik, gondold meg – pislogott rám sokat mondóan, majd kisietett a sátorból.

  Nagyot húztam sörömből, remélve, hogy elihatom csókjainak emlékét, és mire újra tükörbe nézek, már nem lesz ott a tenyérnyi kiszívás, amit olyan kedvesen bőrömön hagyott. Elszívtam még egy szál cigit, majd a színpad felé vettem az irányt, hogy időben visszaérjek, azonban mit ad Isten, újra belebotlottam a tegnapi brazilokba, akik ragaszkodtak hozzá, hogy ismételjük meg az Avicii koncerten történteket, én pedig nem voltam rest rábólintani. Tíz perc kellett, mire átfurakodtunk a tömegen, szerencsére jók voltak az ilyen képességeink, Julio pedig időt sem vesztegetett, azonnal a nyakába kapott, amint az első sorba értünk. Két perc nem telt bele, hullámzó alakunk megjelent a hatalmas kivetítőkön, miközben a banda a No Control című számát adta elő. Átadtam magam az érzésnek, ami magával ragadott, levetkőztem gátlásaimat és engedem, hadd áradjon szét testemben az adrenalin. Soha életemben nem voltam ilyen vidám, legalább is józanon nem, de hisz annyi hibám és botlásom volt már az évek során, hogy nincs annyi alkohol, ami el tudná mosni őket.

  Lehajoltam és megcsókoltam a brazil fiút, aki egy percig se ellenkezett, sőt, két pillanattal később már a földön álltam, és úgy csókolóztunk tovább, amit a kivetítők szintén vettek. Nem tudom eldönteni, hogy szándékosan-e, mert bajba akartak keverni, vagy azért, mert olyan dögös volt, ahogy egymás ajkait faltuk. Kezei fürgén megtalálták útjukat trikóm alá, amit idő közben visszavettem, hogy derekam simogathassa, lassú, érzékik csókjai közben. Ami kiszakított az élvezetek tengerében, az egy enyhe ütés volt a vállamon, mire azonnal körbe fordultam, csak azért, hogy egy vigyorgó Harry-vel találjam szembe magam, aki mikrofonnal a kezében jött le a színpadról, csak azért, hogy engem kellemetlen helyzetbe hozzon.

- Menjetek szobára, gyerekek! – kezdte nevetve, szemeim pedig automatikusan összeszűkültek, magamnak megfogadtam, hogy ezért direkt mikróba teszem a sörét legközelebb. – Értem én, hogy nagy a szerelem, de azért rám is figyeljetek, mert nem azért riszálom magam a színpadon, hogy ti nyugodtan falhassátok egymást!
- Harry, te szemét – préseltem fogaim között, de szerencsére a mikrofon elég távol volt tőlem, hogy senki ne hallhassa, amit mondtam. 
- Még végén azt fogom hinni, hogy nem vagyunk elég érdekesek! – mondta panaszos hangon, majd rám kacsintott és visszasétált a színpadhoz, ahol két őr fel is segítette. – Micsoda szégyen! – kiáltotta, amint fenn állt három társa mellett.

  Szemeimet forgatva kértem elnézést Juliotól a jelenet miatt, aki még pár csók ellenében hajlandó volt megbocsájtani. A koncert vége előtt érzelmes búcsút vettünk egymástól, majd mindketten vettük az irányt a saját társaságunk felé, ami az én esetemben sajnos épp a fürtös énekest jelentette, aki a backstage-be érkezése utáni pillanatban hatalmas nevetésben tört ki, amint meglátta ideges fejemet. Persze, megpróbált bocsánatkérő fejet vágni, de nagyon nem működött, ugyanis az a szemtelen vigyor mindent elrontott.

- Ezért még megfizetsz – adtam kezébe egy üveg vizet meg egy törölközőt, hisz mindenek előtt a személyi asszisztense voltam, csak utána jöhetett a bosszú, ami abban a pillanatban meg is született fejemben, amint eszembe jutott, mit mondott Jeff a habpartiról, így azonnal széles vigyor formálódott ajkaimon.
- Kezdhetek félni?
- Rettegj, Styles! – vettem el tőle a már üres üveget és adtam helyébe másikat. – Ma éjjel habparti van, remélem nem csináltál magadnak terveket.
- Most már vannak. Soha nem voltam még olyanon, kíváncsivá tettél.
- Semmit nem mondtam, de remek! Éjjel kettőkor kezdődik, fürdőnadrágban gyere, mert el fogsz ázni.
- Szerintem már elázva megyek, ha érted mire gondolok – emelgette szemöldökeit.
- Értem, mire gondolsz, csak a legkevésbé sem érdekel. Negyed kettő van most, szerintem menj vissza a hotelbe, öltözz át, aztán gyere vissza, a sátratoknál találkozunk. Ha szeretnéd hozd a többieket is, mert remek szórakozás lesz.
- Csak akkor, ha te meg hozod a kis brazilt, szeretném megismerni.
- Ugyan miért is? Összesen kétszer találkoztunk, nem hiszem, hogy minden idejét velem szeretné tölteni – vetettem oda, majd a kijárat felé indultam, de utánam sietett, meg sem várva a többieket.
- Benned biztosan szívesebben töltené – jegyezte meg vigyorogva, mire azonnal megtorpantam, gyilkos pillantást vetve rá, amitől azonnal leolvadt mosolya. – Nem úgy gondoltam.
- Nem hát! Legyél olyan kedves és ne feltételezz olyan dolgokat, amik nem igazak. Nálam nem fog működni, ha ennyire játszod az agyad. Van egy húgom, aki állandóan rólad beszél, tudom, hogy igazából egy muffin vagy, aki nem szeret inni, és a mai nap tanulsága alapján nem is bírod, szóval fölösleges az arcot játszani, nem győzöl meg senkit. Azzal meg végképp nem férkőzöl a szívembe, ha szemét megjegyzéseket teszel, akár abba is hagyhatod.
- Csak...én csak...azt akartam, hogy kedvelj, azt hittem, hogy az olyanok jönnek be, mint Jeff, azokat bírod... – mondta lesújtottan. 
- Nem...Távolról sem az olyanokat kedvelem. Ha ismernél, akkor tudnád, hogy a baráti társaságom teli van könyvmolyokkal, akik mást sem csinálnak, csak olvasnak, rumos teát isznak és cigarettafüstbe burkolózva tárgyalják meg a világ nagy kérdéseit. Jeffel jó volt szórakozni, de ha igazi barátokat keresek, akkor az ő fajtáját messziről elkerülöm. Szóval mi lenne, ha önmagad adnád, csak egy egészen picit, ameddig itt leszel....
- Komplett lejárattam magam, igaz? – kérdezte végül csöndesen.
- Eléggé, de nem baj, mert amúgy sem kell kedvelnünk egymást, hisz csak az asszisztensed vagyok, nem pedig a jövendőbeli elválaszthatatlan legjobb barátod – kacsintottam, majd végképp faképnél hagytam, hogy elmehessek lezuhanyozni és ennyi valamit, mielőtt kezdetét vette volna a habparti.

Szórakozottan sétáltam vissza a sátrunkhoz, ami környékén bele botlottam Rochelle-be és Timbe, akik épp részegen beszélgettek a nedves fűben, nagyon is jól szórakozva. Szóval, nem is akartam őket megzavarni, ám megbotlottam a sátortartó kötélben és egyenesen a zenész hátán landoltam, aki ijedten pislogott a hirtelen támadás nyomán, Roch pedig részegen hahotázott, fura, csukló hangokkal megspékelve azt. Így kell egy ismeretséget indítani....

2015. november 9., hétfő

08.

Aloha!
Kedves kis, remélem még jelen lévő muffinjaink. Szeretnék őszintén elnézést kérni a hosszas késedelmekért, de komplikációk léptek fel a folyamatokban, és valahol fél úton egyedül maradtam. Na sebaj, mert én nem hagylak magatokra titeket, sőt, megpróbálok minél rendszeresebben hozni frisseket, sajnos nem mindig fog sikerülni, elfoglaltság vagy lustaság miatt.
Azért még remélem élvezni fogjátok a történetet!
Millió ölelés,
C.

Nyolcadik rész ( Rochelle szemszög )

Zene a részhez
  Félve néztem az előttem nyugodtan alvó emberre, akit fel kellett keltenem, bár én is olyan másnapos voltam, mint a fene. Bevettem egy gyógyszert, viszont kellett egy jó kis idő mire elmulasztotta a fejfájásomat. Abban a pillanatban az volt a legnagyobb problémám, hogyan keltsem fel álomszuszékot, úgy, hogy ne öljön meg. Fogalmam sincs milyen mikor felébresztik, ezért a biztonság kedvéért kipróbáltam egy módszert ami tökéletesen bevált a tévében, megfogtam a hosszú álló lámpát a dívány mellől, majd egy méterről megböktem vele. Meg sem moccant. Sóhajtva újra megböktem, ekkor már a megfordult másik oldalára, de ez még mindig nem volt elegendő ahhoz, hogy felkeljen, ezért talán egy kicsit erősebben böktem, jobban mondva ejtettem a fejére a tárgyat, amitől hirtelen felült, mint aki megcsaptak. Ijedten estem én is hátra, kezemből a földre zuhant a lámpa. Mindketten kerek szemekkel néztünk a másikra szótlanul, úgy döntöttem én töröm meg a csendet. Felé sétáltam egy pohár vízzel meg gyógyszerrel amit el is fogadott, bár egy hang se jött ki a torkán. Én már régen átöltöztem, meg is reggeliztem, amennyire csak lehetett elhúztam az ébresztését hátha kipihenheti valamennyire magát, de mikor kettőt ütött az óra tudtam itt az ideje bevetnem magam.

- Mi a reggeli? – kérdezte rekedt hangon amitől picit megolvadt a szívem.
- Út közben megkaphatod, sajnos rögtön el kell indulnunk.
- Reggelit.
- Út közben – sóhajtottam. – Palacsinta megfelel?
- Mi van az amerikaiakkal meg a palacsintájukkal? – mogorván lerántotta magáról a takarót, majd minden további nélkül berobogott a szobájába ahol a ruháit tárolta. Időközben megbeszéltem a sofőrrel az útvonalat, meg a reggelit is.

  Sarah-Jane kelletlenül hívott fel, hogy kikérdezzen a dolgok állásáról, tetetve, hogy egyáltalán nem vagyok másnapos, elújságoltam neki a híreket, természetesen nagy vonalakban, kihagyva a sok vodkát, meg a pezsgőzést is. Tim már készenlétben állt, arcát eltakarta félig napszemüvege, mivel délután háromkor a hőség még nagyobb. Egy egyszerű felsőben feszített, szokásos sapkája pedig elengedhetetlenül a fején ült. Meglepetésemre út közben több információt kért a városról, persze nem vagyok annyira otthon a történelemben, de a művészet világában annál inkább, ezért inkább arrafelé kezdtem a magyarázkodást, elhaladva minden érdekesebb épület mellett. Végig komolyan hallgatott, közben tömte magába az ennivalót amit szívélyesen szereztem be neki, néha bólintott jelezvén, még mindig figyel rám. Sose gondoltam volna, hogy érdekli az ilyen dolog, ezért eleinte szégyenlősen meséltem, majd ahogy telt az idő egyre jobban beleéltem magam a dolgokba.

  A Szépművészeti Múzeum előtt izgatottan állt egy kicsit idősebb hölgy, felöltözve elegánsan, rögtön leesett ránk vár, ezért kissé felgyorsítottam a lépéseimet, ugyanis előre meg kellett beszélnem vele pár részletet ami kimaradt a telefonbeszélgetésünk során. Elmagyaráztam neki, hogy Tim külön akar velem lenni, mert így szabadabban érzi magát a helyiségben, ő csak kedvesen bólintott, átadva nekem két walkie talkie-t, állítása szerint azon keresztül fogjuk hallani az információt mikor beérünk mindegyik terembe. Ettől megnyugodtam elfogadva, utána visszamentem a DJ-hez, akit máris körbevett egy nagyobb rajongó sereg. Mosolyogva osztogatta az autogramokat, csak én tudtam milyen másnapos igazából, és milyen szívesen lenne inkább egy ágyban, mint itt. Miután úgy vélte elég lesz az írogatásból felém vette az irányt.

- Akkor most mi lesz?
- Ezt használjuk – adtam át neki ugyanolyan fáradtan, ha nem még jobban, a tárgyat.
- Zsír. Akkor csinálhatsz képeket.
- Uh, ha jól tudom nem szabad ezen a helyen csinálni képeket. – Fél kezével levette a szemüvegét szabaddá téve gyönyörű szemeit, már csak a pillantásától kirázott a hideg. Teljesen megfeledkeztem a hatásáról, mivel eddig végig rajta volt, viszont most valahogy újra szégyenlősebb lettem, azt hiszem egy jó ideig el fog tartani mire megszokom ezt. Felemelte egyik szőke szemöldökét, szája újra egy félmosolyra húzódott, amivel oly sok lánynak törte össze a szívét.
- Avicii vagyok, nekem mindent szabad.
- Mi? – szaladt ki a számon. – Ez most komoly? 
- Van egy nevem, amit kiharcoltam magamnak, miért ne profitálhatnék? – kérdezte, majd kezembe nyomta a telefonját amivel le kellett fényképeznem minden egyes festménynél, ráadásul több szögből. Mire a végére értünk azt hiszem teljesen elgémberedett a kezem, annyi volt az egyetlen szerencsém, hogy nem állítottak le a rajongók, mert akkor még tovább tartott volna ez az egész nézelődés.

  Az ott dolgozók így sem vették valami jó néven a jelenlétünket, de Tim végig úgy viselkedett mintha észre se vette volna a meglepett, vagy éppenséggel utálkozó pillantásokat amivel illettek minket. Direkt láthatóan kiraktam a nyakamba a STAFF cédulát, így belém sem kötöttek, pedig nem egyszer láttam mennyire szívesen megtették volna, főleg mivel a múzeumben még csak nem is volt érvényes, de jobban éreztem magam tőle. A végére még én is kezdtem élvezni a dolgokat vele, lehet mégsem annyira goromba és rideg ember, mint ahogy én azt megismertem. 

  Beszereztünk Avicii-nek egy gyrost amivel remekül elvolt pont elég ideig ameddig beszélgettem apával. Mogorván pillantott körbe a városban, a kocsi mellett álltunk mindannyian, élvezve a kicsi napsütést még amit kaptunk, mivel a múzeum után elindultunk egy étterembe, utána megnézni a Sears toronyt, ott készítettem újra temérdek fotót, utána meg a kikötőt, Navy Piert. Teljesen kikészültem testileg, ő viszont úgy tűnt minél többet eszik annál jobban tele lesz energiával ami számomra nem annyira jó hír. Este nyolc fele úgy döntött vissza akar menni a fesztiválra, ezért hálát adva minden éginek gyorsan felhívtam a szüleimet, miközben ő tömte újra éhenkolbász gyomrát.

- Minden rendben arrafelé? – kérdezte apa ordítozva, óvatosan félretartottam a fülemtől a készüléket mielőtt teljesen megsüketülnék.
- Igen, most megyünk vissza Avicii-vel a fesztiválra, eddig várost néztünk.
- Hangosabban drágám, mert helikopterben ülök!
- Mi a fenét keresel te ott?
- MI?!
- MIT. KERESEL. OTT?! – Az emberek kissé furcsán néztek rám, még Tim is megállt az evésben csak azért, nehogy a rágásától ne hallja mit beszélek.
- ÁH. Munka, kincsem. El kellett utazzak pár napra, de minden rendben velem, pár nap és otthon leszek újra. Mikor van vége a fesztiválnak?
- Aaaddig még van öt nap.
- Hívd fel anyádat is, biztosa nagyon aggódik érted, szokásához híven.
- Nem hívom fel Narissat – sóhajtottam elhúzva a számat-
- Csak hívd fel örülni fo..hohoho micsoda szép delfin! Fényképezd le Charles. Mennem kell drágám, szeretlek!
- Én is szeretlek. – sóhajtottam, miközben a háttérben hallottam hogyan nevetnek apa munkatársai. Kelletlenül váltottam pár szót anyával, de hamar lerendeztem, mindent rákenve Avicii-re, amit nem hallhatott, mivel telefonálásom során kissé eltávolodtam tőlük. Sietősen mentem vissza hozzájuk, ő unottan nekidőlt a kocsinak telefonját pötyögtetve.
- Pasi? – Már a kocsiban ültünk visszafelé tartva a fesztiválra, mikor megszólalt hosszas hallgatás után.
- Dehogy, úgy nézek ki, mint akinek van barátja?
- Pont úgy nézel ki.
- Ez most szarkazmus volt? – Felemelte egyik szemöldökét, de szemeit csak pár pillanatig láthattam, ugyanis újra rájuk kanyarította fekete szemüvegét, amit a nyakába akasztott egy kis ideig.
- Nem – vonta meg a vállát.
- Nincs barátom. Csak apa volt. 
- Heh, milyen gáz.
- HÉJ. – puffogva meglöktem a kezét amitől elkuncogta magát. Az ilyen helyzetek miatt élveztem vele együtt dolgozni, hisz a kívülállóknak teljesen úgy tűnt baráti viszonyban vagyunk, még akkor is ha erről szó se volt, alig tudtunk egymásról valamit, csak annyit amennyit megosztottunk egymással részeges esténk során, ami elég fikarcnyi, mivel én már a felére sem emlékszem annak amit elmondott. Gondolkoztam azon, hogy megkérdezem valamikor, de eléggé megalázó lett volna megemlíteni neki, ezért mindketten úgy tettünk mintha mi se történt volna, ami számomra csak tökéletes.

  A fesztiválon mindenki tombolt változatlanul, úgy nézett ki mintha ki sem mozdultunk volna tegnap óta, a helyzet ugyanolyan maradt, csak az emberek tűntek másnak. Valahogy nem tudtam megjegyezni kik vannak errefelé, annyira változatos a társaság. Összeszűkült szemekkel néztem végig rajtuk hátha megpillantom barátnőmet, de nem vettem észre sehol sem. Mivel egész nap ki volt kapcsolva a telefonom semmit se beszéltünk, felvenni később meg gondolom nem tudta, mivel készült az 1D koncertre, vagy a „fürtös” kívánságait teljesítette. Hála az égnek Tim nem annyira finnyás fajta, ezért ritkán kellett ugráljak össze-vissza, kivéve mikor megérkeztünk a VIP szekcióba a tetőnél, ahonnan figyelhettük a koncerteket. Akkor aztán elkezdődött a parancsolgatás, nekem úgy tűnt percenként kellett felálljak hozni neki vizet, sört, édességet, vagy egyéb dolgot. Néha röhögve fényképezte ahogy szerencsétlenül vittem neki két kezemben a kosár kaját amit megrendelt, sőt, az egyiket fel is rakta Instagramra azzal a felirattal, hogy „ milyen szépen kiszolgálják az embert itt Lollanál, köszi Chicago az erőfeszítésért, egyesek igazán kitesznek magukért haha”. Puffogva dobtam le mellé az ételt, reménykedtem hátha befejeződött, de nem…

- Hozz már egy törölközőt kérlek. Vizeset. Jéggel.
- Mi? Azt hogy?
- Beletekered a törölközőbe a jeget – magyarázta, én pedig sóhajtva letöröltem az izzadtságot a homlokomról, majd bólintottam.

  Amint kiértem az emberek közé, rögtön felkötöttem a felsőmet, így láthatóvá vált a hasam egy tetoválásommal együtt. Elindultam társaim között köszönve párnak mikor a messzeségben felismertem a barátnőmet négy fiúval, és másik három személlyel tőlünk. Vigyorogva kezdtem rohanni oda, nekimenve Ellenek, majdnem halálra szorítottam ölelésemmel. Miután rájött ki akarja megölni szeretetével, ő is viszonozta köszönésemet egy öleléssel.

- Bwahahaa azt hittem meghalook. Olyan meleg van itt, mégis hogy bírjátok így? Szent szar. – Újra megtöröltem a homlokomat mikor rájöttem, hogy kik vesznek körül. – Ooh~. Hello! Rochelle vagyok!
- Te is ide vagy beosztva? – kérdezte vigyorogva Niall, a szívem majd kiugrott a helyéből, ez a csávó még helyesebb élőben.
- Jaj nem, én Avicii-nél vagyok. Elküldött valamiért, és itt lyukadtam ki.
- Szereted?
- Jaj persze, kedvenc DJ-m már évek óta, amikor megjelent rögtön megvettem a CD-jét! – gondolom említenem se kell mennyire megfeledkeztem a jeges törölközőkről…