03.

Aloha, people!

Elérkezett a kedd, azzal együtt pedig az új rész is, aminek remélem mindenki annyira örül, mint én, főleg mivel fél órával ezelőtt jutott eszembe, hogy nekem bizony frissítenem kell az oldalt. Szuper zseni vagyok, nemde?

Egy pindurka köszönöm az összes, mind az öt, rendszeres olvasónknak, akiket máris imádunk és szeretnénk ha ugyanannyira élveznék a történetet olvasni, mint ahogy mi élveztük írni.

Ezen túl millió ölelés nektek!

C.

Harmadik rész (Jisellle szemszöge)

Ajánlott zene

  Mondanom sem kell, hogy a francos cetli kihúzásában semmi jót nem láttam. Bekerültem egy fanatikus rajongócsapatba, akik csak az agyamra mentek, elég effektíven, ha engem kérdeztek. Caren és Tina voltak a legrosszabbak, mert már elő is vették a rajongó alteregójukat és ezerrel nekiláttak tombolni a boldogságtól. Hát...mit ne mondjak...én annyira nem örültem, sőt, ez enyhe kifejezés, de akkor is. Ez nem azt jelentette, hogy megszabadultam a többi munkától.

  A nyitónapon kártyákat kellett feltöltenem, miközben segítőtársam, Flo, a széken henyélt az árnyékban és jointot szívott. Nekem pedig kijutott az alkalmankénti vízivás, meg a dög meleg, amit az a gyatra ventillátor akart enyhíteni, amit odaállítottak a szátrunk sarkába. Hát...Nem sokat csinált, azt el kell mondanom. A lelket az esti Avicii koncert tartotta bennem, meg az ingyen pia, ami biztosítva volt. Nem kellett volna ez ennyire boldoggá tegyen? Na még szép, hogy de!

  Majdnem esteledett mire befejeztem a munkát a kapunál, hulla fáradt voltam, éheztem és porzott a vesém. Roch felszívódott valahová, gondolom ahová a kötelesség szólította, szóval egyedül ballagtam az egyik sátorhoz, ahol ételt lehetett vásárolni, majd besétáltam hátul, mert a franc se fog sorba állni, ha ingyen kapom az ételt. Szerencsére olyanok voltak beosztva, akikekkel már korábban is dolgoztam együtt, szóval minden gond nélkül jutottam hozzá mindenhez, amit csak megkívántam, beleértve a sört és a két szál cigit, amit lenyúltam Jimtől, aki ennek a legkevésbé sem örült, de megígértem neki, hogy visszafizetem, amint dohányáruhoz jutok.

- Azon töröm a fejem, hogy mikor fogunk végre pihenni – rogyott le mellém Jim, aki eddig megállás nélkül szolgálta ki a vásárlókat.

- Akkor törd keményebben, mert ma nem sokat fogsz aludni. De legalább piálhatsz közben. A franc se fogja észrevenni, ha bebaszol, miközben kiszolgálsz.

- És te mit csinálsz? Nincs neked valami nagyon fontos dolgod? Mondjuk szemetet szedni egy sátornál?

- Most miért vagy ilyen gonoooooosz? – biggyesztettem le ajkaimat, mire csak felnevetett. – És még ki is nevetsz! Megégetlek a cigiddel! – fenyegettem meg, majd felé tartottam a parázsló végét.

- A saját cigim nem használhatod ellenem! Inkább adj egy slukkot, utána tünés, mert nemsoká kezdődik a nagy koncert. Szerintem nem szeretnél lemaradni róla.

- Még szép, hogy nem! De előtte meg kellene keresnem Roch-t, hogy együtt mehessünk. Kicsit megszállott, ha Dj-kről van szó – kuncogtam, de közben már mentem is kifelé a sátor alól, hogy keresztül verekedhessem magam az emberek tömegén, remélve, hogy barátnőm szembe jön velem valahol. 

  Az meg sem fordult a fejemben, hogy Rochelle-nek épp a zenésszel kellene lenni és kiszolgálni annak kéréseit, ezért bőszen láttam neki a keresésnek. Naná, hogy nem volt szerencsém. De legalább találkoztam egy csapat brazil sráccal, akik nagyon de nagyon rendesek voltak s még annál is illumináltabbak. Mind irtó helyesek és magasak voltak, mintha csak egy magazin fotózásáról léptek volna ki, annyi különbséggel, hogy részegebbek és hangosabbak voltak, mint a modellek szoktak lenni fotózás közben. Vagyis, valami ilyesmi járt a fejemben, miközben csatlakoztam a kis csoportjukhoz, még pontosabban egy kreol bőrű, fekete göndör hajú fiúhoz, aki boldogan fogott kézen, ahogyan átsiettünk a tömegen. A nagy színpadhoz érve Julio a nyakába is kapott, nagyjából abban a pillanatban, ahogy megérkeztünk az igazi embertengerbe, mondván, így gyorsabban haladunk. 

  Valahol idő közben ránk akadt két zászló is, amit előre furakodás közben magasan lobogtathattam, nem félve attól, hogy leesek, ugyanis a srác méretes tenyerei végig combomat fogták, gondoskodva a tökéletes egyensúlyról. Az emberek, akik láttak minket vigyorogtak, nyilván illuminált állapotban, de azért jókat szórakoztak kis csoportunkon, sőt, képeket is csináltak, vagy pedig követték példánkat. Nem tudom egészen pontosan, hogy is történt, de mire észbe kaptam már az első sorban csápoltunk valami noname előadó számaira, türelmesen várva Aviciire, aki nemsoká meg is érkezett a színpadra.

  Az volt életem legjobb két órája. Többször szerepeltünk a kivetítőn, a koncert közepére pedig Roch is megérkezett, kezében egy szál cigivel, hajában pedig valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag annyi csillámporral, hogy folyót is rekeszthetett volna vele. Pillanatokkal érkezése után már Ramon nyakában ült, aki készségesen emelte barátnőmet a tömeg fölé, hogy jobban lásson, így pedig ujjainkat összefűzve élveztük a zenét, sikoltoztunk és nevettünk... Rengeteget nevettünk. A koncert után beterített minket a fúvókákból állandóan ömlő csillám, a színes szalagok pedig hajunk meghosszabbításaként lógtak vállainkról. Érzelmes búcsút vettünk a csapat sráctól, majd az eligazító sátor felé vettük az irányt, ugyanis alig volt hajnal kettő.

- Elle! – kiáltott fel Justin boldogan, akinek jelenlététől borsódzni kezdett a hátam. Miért kell ott legyen, ahol én? Állandóan...

- Szia, Justin... – morogtam orrom alá, majd Roch-t magammal rángatva, elindultunk üres helyeket keresni, ugyanis nagyobb volt a tömeg, mint gondoltam. Nyilván a másnapi beosztásokat ismertették azokkal, akik nincsenek beosztva valami sztár mellé asszisztensnek. 

- Nos...Akarom én tudni, hogy kötöttél ki a brazil srácokkal? – hajol hozzám Roch, ám Sarah-Jane feje megjelenik köztünk, gonosz vigyora a frászt hozza ránk.

- Hát megvannak a partimadarak – vigyorog rosszat sejtetően.

- Szeretnél valamit, Sarah-Jane?

- Azt hiszem nem kaptatok engedélyt, hogy munka helyett a koncerten tomboljatok. Tudjátok ez mit von maga után? – egyenesedett fel, teljesen fölösleges napszemüvegét pedig feljebb tolta orrán. – Miután elcsendesedtek a táborok, valakinek össze kell szedni a szemetet. Sörös poharak, más cuccok, amikre még csak gondolni sem merek. Szerintem máskor jobban gondoljátok meg, ha munka helyett szórakozni akartok. Ha ezért vagytok itt, akkor jegyet kellett volna venni, nem pedig azt hazudni, hogy dolgozni akartok, utána meg fesztiválozók nyakában csápolni az első sorban. 

- Sajnáljuk – válaszoltuk egyszerre, bár részemről legszívesebben kiosztottam volna, amiért ennyire nem tudja elengedni magát, de inkább nem tettem.

  Így történt, hogy hajnali ötkor, amikor a fesztiválozók nagy része úgy döntött, lepihen egy kicsit, Roch, én és még pár ember a személyzetből, nekiláttunk felszedni mások szemetét. Botokkal és zsákokkal felszerelkezve vágtunk neki a megterhelő feladatnak, ami csak fél óráig volt az, ugyanis megjelent Jeff és a haverjai, meg néhány holland fesztiválozó, megpakolva füves cigikkel, piával és megmaradt étellel, amit nem vett meg senki, azonban még tökéletesen jó volt.

  Kerestünk egy tisztást, ami végül is egy utcai lámpa környékét jelentette, így volt fény is, majd letelepedtünk és nekiláttunk élvezni az estét. Nem kellett sok idő, kiterülve hemperegtünk a füvön, mindenki belassulva, részegen és túlságosan beállva, hogy bármit is felfgojunk abból, ami körülöttünk történik. Arról beszélgettünk, hogy Jeff zoknijában mozog valami, amiről kiderült, hogy csak a lábujja, szóval gyorsan tanulmányoznia kellett, amibe engem is belevont, udvariasan az arcomba tolta lábát, amin önálló életet élt kislábujja, úgy mozgott, mint valami kis giliszta, aminek arca van...Arca volt és mosolygott. Vagy az Jeff volt... Már nem tudom.

- Azt hittem elég világos voltam, amikor beosztottalak benneteket takarítani! – mennydörögte Sarah-Jane, de hangja hullámzott a sötétben, szóval nem igazán tudtam komolyan venni. – Rochelle, neked nem kellene valahol máshol lenned? Meg is feledkeztem róla, hogy te ma már asszisztensként dolgozol! Mit keresel itt, amikor Mr. Bergling a sátrában vár rád, elég régóta. Keresett, de nem talált sehol, mikor megígérted, hogy a koncertje után azonnal visszamész hozzá!! Azonnal sipirc a sátrához, mielőtt felmérgelődöm még jobban. 

  Így alakult, hogy Rochelle, beállva, mint atom, kicsit ittasan, elindult Tim Bergling, alias Avicii sátra felé, hogy teljesítse annak minden beképzelt, elkényeztetett, jómódhoz szokott kívánságát. Mondjuk ezt már csak akkor analizáltam, mikor három Advil után a sátrunkban lábadoztam, Jeff pedig szorgosan csókolgatta nyakamat, nyilvánvalóan azon munkálkodva, hogy alaposan kiszívja. De hát...ki voltam én, hogy megállítsak valakit, aki kényeztetni akar?

02.

Helló-belló kedveskéim. Nagyon-nagyon sajnálom amiért csak most hozok részt, de eddig nem volt internetem, szóval csak most tudok írni. Remélem tetszik nektek ez a sztori, szerintem nagyon vicces, legalábbis én szakadtam a nevetéstől miközben írtam meg visszaolvastam.

xoxo Málna

Második rész ( Rochelle szemszög )

  Valamiért azt hittem egy pillanatig, hogy sikerül annyira komolyan vegyem a feladatunkat amennyire csak lehet, pedig már az elejétől kellett volna tudjam, hogy semmi esélye se lesz. Mi a bulizásra születtünk, ráadásul itt folytonosan az fog menni, szóval benne volt a pakliban a kiszökés csak azért, hogy a többiekkel együtt ugráljunk a tömegben. Már tervezgettük Elle-el melyik koncerten lépünk le és hova, legalábbis addig terveztük míg a főnökünk elő nem jött ezekkel a cetlikkel. Láttam barátnőm arcán a mélységes csalódást mikor hozzá került a sor, míg én inkább vártam kihez fogok kerülni, hiszen egy híres sztár mellett dolgozni az álom maga...gondoltam én az elején. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy pont azt az embert húzom ki akiért annyira oda meg vissza vagyok.

  Amúgy is izgága természetem még rosszabb lett mikor kihúztam a kedvenc mixeremnek a nevét. Látszott rajta gyorsan firkantották oda, ezért el kellett olvasnom nem egyszer míg teljesen eljutott az agyamig mégis kivel leszek összezárva nem csak egy estéig, hanem még három napig. A szerencse mondhatni gyakran áll mellém, legalábbis ezt állítják azok akik nem ismernek, viszont közeli barátaim pontosan tudják mennyire szerencsétlen vagyok nem csak egyetemnél, munkában, hanem amúgy az életben is. Rettentően kicsi volt az esélye annak, hogy kihúzzam a nevét, viszont ma mellém pártolt a híres négy levelű lóhere megajándékozva Aviciivel. Nagyot nyeltem megpróbálva visszaszorítani a sikoltozásaimat amik ki akartak szabadulni belőlem. Körülöttem rengeteget hallottam belőle, fáradt sóhajokkal és csalódott beszélgetésekkel együtt. Lehet a belső rajongót sikerült elszorítanom, viszont a vigyor attól még továbbra is az arcomon látszódott, kezeim pedig megállíthatatlanul remegtek, mint valami nyárfalevél. Hatalmas barna szemeimmel oldalra néztem barátnőmre, aki halálsápadt arccal olvasta a papírját mozdulatlanul. Szája egy szolid o betűre formálódott, őz barna szemei szinte könnybe lábadtak.

- Szóval…gondolom nem Tom Odellt fogtad ki, hm?

- Rochelle, kérlek most fojts meg míg nem túl késő.

- Ennyire rossz csak nem lehet! – áthajoltam a válla fölött, hogy rákukkantsak a lapra, amint viszont megláttam kinél lesz hangosan elnevettem magam. – Pftt, hahahaha. Mekkora szívás! 

- Fene egyen meg, így érzel te együtt velem? Ez túl durva lesz, ráadásul plusz egy napot maradnak ezek a ficsúrok.

- Bitch please, nekem még hármat.

- Mi a… - kikapta a kezemből a cetlit, majd gyorsan átfutotta szemeivel az információt. – Te mázlista. Legalább azt kaptad akit szeretsz.

- Nem akarlak elszomorítani, de Jiselle…neked senki se tetszik innen Tom Odellen kívül. – kuncogva figyeltem ahogy mosolyogva megrázza a fejét.

- Kár, hogy nem leszünk egy helyen, így ki fog pozitív dolgokkal tömni?

- A söröd.

  Elbeszélgettünk egy darabig, sokáig viszont nem nevethettünk együtt, mivel hozzánk jött két vezető, ezért könnyes búcsút vettünk egymástól. Mint kiderült a One Direction második nap lesz, Avicii pedig már az elsőn, tehát holnaptól szolgálatban kell álljak újult energiával, hogy lessem a hírességnek minden egyes kívánságát. Összeszűkült szemekkel figyeltem arra amit Sarah-Jane mondott, hirtelen túl sok információval szolgáltatott, de ennek ellenére sikerült minden egyes kis dolgot megjegyeznem amit megosztott velünk. Szerencsémre kifogtam pár közelebbi ismerősömet magam mellé, de az összes többit csak látásból vagy egyáltalán nem is ismertem. Colette nyugodtan állt mellettem, míg a másik oldalamon Carlos ugrált egyik lábáról a másikra hatalmas vigyorral az arcán, úgy tűnik nem én vagyok az egyetlen aki imádja ezt az előadót. Több fárasztó perc után végre rám került a sor, míg a többiek a helyükre álltak határozott tekintettel az arcukon, míg én izgulva mentem utamra. Lófarokba kötöttem a hajamat miután befejezte a nő a mondókáját, kezemben egy kulccsal ami elvezetett egy hátsó raktárhoz ahol a csillám porokat tartották, velük együtt elindultam újratölteni a fúvókákat amik folytonosan lövik ki őket a nézőkre. Holnap estig még sok időm volt, de ez egyáltalán nem azt jelentette, hogy nyugodtan aludhattam vagy ihattam, kelletlenül vizsgálgattuk a fényeket, hangokat a többiekkel együtt, amikor kihúztam azt a lapot még nem sejtettem mennyire sok munka vár még rám. A koncertje éjjel kettőtől lesz, a gépe pedig körülbelül tízkor érkezik, ezért mi már akkorra készek kell legyünk minden egyes dologgal, és mosolyogva várjuk a fiatal svédet. Őszintén bevallom kicsit izgulok, az is lehet, hogy jobban, mint kellene. Persze, örülök amiért megkaptam ezt a lehetőséget amivel tonnányi pénzt kapok, azt is hallottam ha eléggé kedves vagy a vendéggel akkor még borravalót is fizet neked, és mindenki tudja mégis mennyi számít borravalónak egy hírességnél. Viszont hatalmas nyomás nehezedett rám, jobban mondva helyeztek rám, mivel mindent tökéletesen kellett megoldani, én pedig távol állok tőle, hamarabb önteném le narancslével szegény hírességet.

  Éjjel fáradtan feküdtem be Jiselle-el közös sátrunkba, ő már rég bent feküdhetett, ugyanis teljesen elterpeszkedett a felfújható matracunkon mintha csak az övé lenne. Mosolyogva becipzároztam a sátrat magam mögött elhelyezkedve a csomagomnál ahonnan kiszedtem a fésűmet. Meglepetésemre még nem aludt, mivel hátam mögött motoszkált, utána felém fordult pont mikor én is hátra néztem mi van vele.

- Hogy haladsz a munkáddal

- Ez még semmi…holnap lesz a legtöbb, a személyi asszisztense lettem itt. Nagyon szeretem Timmot, de basszus, holnaptól kezdve három nap? Ennyire sok ideje van?

- Már az első nap jajgatsz mi lesz a többin? Amúgy is, te legalább szereted azt a svéd császárt, én meg azzal a szerencsétlennel maradtam együtt.

- Elnyomod a pozitivitásom a negatív auráddal!

- Urgh bocs ma nem az én napom. Kikészített Justin.

- Csak rázd le. – rögtön elvigyorodtam amint meghallottam a fiu nevét. Lassan fél éve próbálja felszedni szegény barátnőmet, de őt sose érdekelte több, mint barátként, azóta meg folyton próbálja kikerülni meg lerázni, egyenlőre nem vált be a stratégiája, ezért próbálok neki segíteni ahol csak tudok. Általában elröhögöm az egészet, de mégis ki ne tenné meg mikor látja ahogy a szerencsétlen szemüveges fiu próbál flörtölni legjobb barátnőmmel? Nagyon bírom őt, viszont meg tudom érteni Elle-t is, valahogy nem illenek egymáshoz, legalábbis belsőre biztos nem.

- Folyton ezt mondod! – frusztráltan hozzám vágta egyik súlyosabb táskáját. Azt se tudom hogyan sikerült felemelnie vézna kezeivel, hiszen nem a leg sportosabb fajta ember akit ismerek. – A végén meg mindig röhögsz a háttérben, és rám hagyod az egész szart!

- Hey, juttassam én is eszedbe Nicot? Még most is emlékszem arra a vak randira…

- Lettél volna vak akkor, mi?

- Ne legyél gonosz… - sóhajtva leugrottam mellé, majd boldogan nyögtem fel. – Hiányzik az ágyam.

- Gondolj a kék szemű istenedre.

- Hmmpf…

  Arra sem emlékszem mikor aludtam el, de valahogy sikerült hamar álomvilágba menekülnöm, a felkelés pedig nem éppen olyan volt, mint amilyenre számítottam. A karomat rázogatta valaki miközben telefonjának fényével megpróbált megvakítani. Próbáltam félrecsapni a kezét, de elhúzta még mielőtt odaérhetett volna, úgy éreztem magam, mintha nyolc kilogramm lett volna a kezeimen meg az egész testemen, a hangos beszéd, és a kintről jövő nevetések egyáltalán nem segítettek a helyzetemen. Ujjaimmal kidörzsöltem az álmosságot a szememből, a telefon miatt hamar észrevettem Elle-t amint felvesz egy belebújós felsőt. Hasamról oldalra, utána hátamra fordultam, Justin vigyorogva nyomta vissza orrára a szemüveget, zöld szemei ijesztően csillogtak, innen tudtam, hogy még nagyon nincs reggel. Kint ciripeltek a tücskök, ő pedig továbbra is a telefonnal világította a sátrat.

- Öltözz girl! Megyünk ünnepelni!

- Mit? – majdnem elkuncogtam magam olyan álmatagul hangzott ahogy megszólaltam.

- Mit mit…azt, hogy elkezdődött a fesztivál. – forgatta meg frusztráltan a szemeit Elle mellettem.

- Elkezdtek jönni a vendégek, hallod akkora tömeg lesz hajnaltól, mint a franc. Remélem felkészültél.

- Jesszusom, még csak két óra!

- Pontosan, öltözz mert koccintunk a többiekkel, utána meg láthatunk is munkához.

- De én csak estére vagyok beosztva. – nyavalyogtam, bár felhúztam a rövid gatyám miután barátunk megfordult.

  Teljesen kiment a fejemből mennyi munka van még hátra, plusz valamilyen naiv okból azt hittem nem kell többet dolgoznom, mivel beosztottak Avicii mellé, mekkora egy hülye felfogás…Négykor lett volna a kelés ma, de az elmebeteg társaság úgy döntött ideje inni örömünkre, hiszen végül is mi rendeztük ezt az egész fesztivált, ezért csak nekünk is kijár valamilyen szórakozás. Amint kiléptünk a csillagos ég alá hálásan megdobbant a szívem, és nem, nem csak azért mert már a kezembe nyomtak egy Pina Coladat. Inkább a látvány ütött meg a legjobban, ahogy mindenki feszített a dolgozó ruhájában hatalmas vigyorral az arcukon, kezükben vagy cigaretta, de elengedhetetlenűl egy ital. A fényeket erre a területre irányították ezért úgy éreztem magam mintha rivalda fénybe léptem volna nem is a többi dolgozó közé. Az én trikóm zöld volt, hatalmas fehér írás a hátán tudatta a többiekkel „Avicii Team”-be tartozok alatta pedig kisebb betűkkel „ Day nr 1,2,3,4”. Az arcom még fáradtnak tűnt, mivel nem rég keltettek fel édes álmomból, ezért odaráncigáltak egy szabad asztalhoz ahol már több sörös üveg állt mozdulatlanul teljesen kiürülve. Barátnőm levágódott ahhoz, hozzánk meg rögtön csatlakozott még pár ember beleértve Jeffet is akinek a leg tenyérbemászóbb a viselkedése, viszont ennek ellenére mindenki elviselte számomra érthetetlen okból, mivel úgy sugárzott belőle a negatív energia, mint a Grand Kanyonból a por, szóval próbáltam elkerülni amennyire csak tudtam. Elle már a második koktélját itta, míg én alig kezdtem el a sajátomat, bár nagyon nem lepődtem meg ezen, ő az igazi iszákosa a mi kis társágunknak.

- Be vagy lassulva Rooooch~!

- Justin ne stresszelj, éppen próbálok felkelni. – sóhajtottam mosolyogva.

  Az este, jobban mondva lassan reggel, hamar eltelt, már azon kaptam magam, hogy a bejáratnál állok, és kétségbeesetten nézem azt a nagy tömeget aki arra vár kapja már meg a karszalagját, ezt is meg tudtam érteni, hiszen ki tudja honnan jöttek és mennyit utaztak most meg még várniuk is kellett ránk mire megkezdődött az osztogatás. Nekem még elég nagy szerencsém van ezzel, mivel szegény barátnőm a pénztárhoz került ahol fel kellett váltania a rengeteg pénzt kártyákra amikkel fizettek a fesztiválozók. Összevont szemöldökkel álltam a különböző nemzetiségű emberek előtt, mivel elég hosszúnak tűnt ez a tömeg inkább leültem az egyik székre magam elé rakva a hatalmas dobozt amiben több száz vagy ezer karkötőt rakdostak be, de elnézve ezt a mennyiséget egyszerűen  gyerekjátéknak tűnt ennyi embernek. Több óra eltelt mire megkaptuk a jelet, hogy beengedjük őket, akkor aztán elkezdődött a végtelen mennyiségű munka. A kezeim teljesen elzsibbadtak a karkötő felrakástól, de legalább körülbelül láthattam honnan jöttek a mi kis vendégeink, plusz volt pár olyan jó csávó, hogy majdnem kellett előszedjek egy nyáladzót nehogy lecsorogjon az államon. A felmentő sereg délben érkezett, akkor aztán átkerültem egy sokkal kellemesebb helyre, vizet kellett osztogassak, mivel annyira meleg volt kint. Felkészültem lelkileg mindenre csak éppen erre nem, rengeteg koncerten meg fesztiválon jártam már, viszont egyszer sem voltam a munkások helyén, és most kiderült, hogy nem is akarok egy ideig lenni. Elvettem az egyik kalapot amit kaptam munkatársamtól kaptam, már felkészültem mennyire le fogok barnulni az elkövetkezendő napokban, legalábbis még jobban, mint eddig... Hát elkezdődött.

01.

Aloha

Nos, mindenki kérdezheti, hogy mi jó egy új hétben... Nos, hadd meséljem el nektek! Az, hogy ma megnyílik a blog, amire annyira büszkék vagyunk, ugyanis ez be van fejezve, a részek pedig heti rendszerességgel, fognak felkerülni, mindig kettesével. Rá fogtok jönni, hogy ez kicsit különbözik a többi fanfiction-től, ugyanis ez nem feltétlenül a hatalmas szerelmi szálakra és nagy csalódásokra alapoz, hanem sokkal inkább a két karakter életére, annak alakulására, valamint arra, hogy mindketten új dolgokat tapasztaljanak.

A csodálatos kinézetért örök hála Catalina-nak, aki káprázatos munkát végzett.

Jó szórakozást szeretnék kívánni az első részhez, ami bár rövid, de bevezet az általános tudnivalókba, ígérem egyre hosszabbodni fognak, hisz folyamatosan dolgozunk rajtuk.

Nem marad más hátra, mint jó olvasást kívánni nektek!

Millió ölelés,

C.

Első rész (Jiselle szemszöge)

  

  A kapukat állítólag délben nyitják, de már órákkal előtte tobzódtak az emberek a bejáratoknál. Persze, ha dolgozni érkeztél, akkor pár nappal a hivatalos megnyitó előtt ott kell lenned, hogy segíthess a készülődésben, sátrakat állítgatni, színpadot díszíteni, egységeket összeállítani, meg igazából, mindent, amit lehet. Legjobb barátnőmmel kisegítőként érkeztünk ide, az édesapja jóvoltából, aki Chicago önkormányzatának alelnöke és nagyon szívesen beajánlott minket. Tudta, hogy Rochelle nem fogadná el a továbbtanulására a pénzt, mert maga akart keresni, ezért inkább munkahelyet keresett nekünk. A Lollapalooza pedig épp kapóra jött, hisz így olyat csinálhattunk, amit igazán szerettünk, ráadásul még fizettek is, hogy fesztiválra menjünk. 

  Ezt a fesztivált minden évben megrendezték, már azelőtt, hogy az egyetemet elkezdtük volna. Hatalmas durranás volt, a jegyeket már decemberben elkezdték árulni, maga a rendezvény pedig július 30.-a és augusztus 2.-a között zajlott le. Viszonylag egyszerűen megkaptuk a munkát, bár Mr. Bailey, Rochelle apukája, a lelkünkre kötötte, hogy vegyük komolyan a feladatokat, mert nem szeretne szégyent vallani velünk. Nagyokat bólogatva adtuk a szavunkat, utána az irodájából kifelé menet máris azt tervezgettük, hogy mikor és hol fogunk lógni a melóból, hogy pasikat hajkurászhassunk.

   Rochelle és én kamasz korunk óta voltunk legjobb barátnőnk, és már megismerkedésünk története is nevetséges volt. Egy jótékonysági rendezvényen önkénteskedtünk, ő az apja jóvoltából, én pedig azért, mert az akkor legjobb barátom, Pete, belerángatott az egészbe, ígérvén, hogy lesz pia meg ingyen kaja. Nos, a vége az lett, hogy én a mosdóban kötöttem ki egy sráccal és épp heves csókcsatában álltunk egymással, mikor Roch berongyolt, arcán kétségbeesett grimasszal, majd szinte könyörögve fordult hozzám, hogy van-e egy tartalék tamponom. Természetesen volt, a szívességet pedig kötelezőnek érezte meghálálni, azzal, hogy elhívott egy kávéra, ami átcsapott shotozásba a helyi ír kocsmában, majd egy hosszútávú barátságba, aminek a vége az lett, hogy az egyetem előtt úgy döntöttünk, költségcsökkentésből össze is költözünk, majd nemsokkal később örökbe fogadtuk Borist, a sünit, aki kiegészítette a kis családunkat, valamint abszolút megszállottá tett mindkettőnket.

  Én orvosnak készültem, de másodév után rájöttem, hogy annyira mégsem lelkesedem érte, de folytattam, mert az a fajta voltam, aki ha belekezdett valamibe, akkor csak azért sem hagyta abba. Továbbá James, az apám, fizette a tandíjamat, amivel félig meddig az adósává is tett, hisz rengeteg pénz volt. Rochelle filozófiát tanult, ami annyira nagyon illett hozzá, hisz amellett, hogy egy kis csillámpóni megtestesüléseként élte mindennapjait, igazi pozitivitás forrás volt, valamint imádott elmélkedni és minden válaszom után jött két újabb kérdéssel, és addig kérdezett, míg meg nem értette. Függetleníteni szerette volna magát a szüleitől,a mennyire csak lehetséges volt, így a mesteri képzést már saját zsebből akarta finanszírozni, nekem pedig mindig jól jött a zsebpénz kiegészítés, hisz a lakbéren kívül nem sok kiadásom volt, azt pedig megoldottam, ugyanis év közben dolgoztam. Így kerültünk valójában a fesztivál bizniszbe, amit kezdettől fogva túlságosan könnyelműen fogtunk fel.

  Már a fesztiválra való megérkezés vicces volt, mert késtünk az eligazításról, szóval kereshettük a csoportvezetőt, akit azóta Jimként ismerünk, hogy ne harapja le a fejünket, de elaludtunk, ráadásul voltak más, komoly és rohadt életbevágó dolgaink, szóval nem igazán tudtunk megérkezni időben. Azt nem kellett tudja, hogy előző este Kim medencéspartit tartott, mi pedig azért nem tudtunk felébredni, mert olyan másnaposak voltunk, hogy a metróállomáson hívtam fel barátnőmet, aki még aludt a hívás pillanatában. Végül Mr. Bailey vitt ki minket, hogy megkíméljen a további szenvedésektől. 

  A személyzet egy aranyos sátortáborban kapott helyet, ahová lepakolhattunk minden cuccunkat, felállítottuk a sátrainkat és megkaptuk a nyakba akasztható azonosítónkat, aminek segítségével szabadon közlekedhettünk mindenhol. A táborunk teljesen el volt kerítve a többi fesztiválozótól, őrök vigyáztak a cuccainkra, valamint volt saját zuhanysziget felállítva, meg mobil vécék. Mondhatni, minden luxus a rendelkezésünkre állt, annyi pici problémával, hogy amint minden holmink biztonságban volt, máris mehettünk dolgunkra. Engem a sörsátrakhoz osztottak be, hogy segítsek poharakat szortálni, lócákat és asztalokat felállítani, hordókat pakolászni, meg alkalmanként az újonnan szerzett kollégáimmal, Robieval és Petrával, lenyúlni pár sört, amit az árnyékban meg is ittunk. Rochelle-t karszalagokat válogatni pakolták oda, utána pedig a kapuknál kellett valamit ügyködjön, de addigra nekem már mennem kellett, mire azt is rásózták. 

  A második munkanapunk egészen hasonlóan telt, annyi változással, hogy ezúttal együtt dolgoztunk az egészségügyi szekcióban, ahol méretes egészségügyi dobozokat pakoltunk meg géztekercsekkel, fertőtlenítővel, gyógyszerekkel és hasonlókkal. Egy hatalmas fehér sátor volt, ahol ágyakat is készítettek elő, hogy ha valakinek komolyabb baja esik, akkor nyugodtan el tudják látni a sérüléseit, sőt, le is tudjon pihenni egy kicsit. 

  A harmadik nap volt a legrosszabb, ugyanis az étkeztetési szekcióra kerültem, ahol fagyasztóládákba pakoltatták velünk a húsokat, a másnapi nyitáshoz be kellett pácolni a húsokat, amit egyáltalán nem értettem, hisz nem valami gurmé konyha volt, hanem egy egyszerű sátor, ahová nem  Gordon Ramsay-t várták vacsorára, hanem egy halom éhes fesztiválozót, aki akár a félig nyers krumplit is megette, csak azért, hogy a másnaposságára gyógyírt találhasson. Na mindegy, végeztük dolgunkat, mint a szorgos kis hangyák, hogy délutánra, miután már szétaszalódtunk, beengedjenek minket arra a részre, ahol a vizes partik kerülnek megrendezésre, hogy rendezzük el a zászlókat, a medencét fújjuk fel, mondjuk oda egyetlen ember kellett, de akkor is, hosszadalmas munka volt, ráadásul a nap is ezerrel sütött ránk, ami nem könnyítette meg a dolgunkat. 

  Persze, voltak fák, meg a fák között felállított sátortáborok, amiket ki lehetett bérelni, de amilyen szerencsénk volt, egyikünket sem osztották be oda, sőt, szerintem szándékosan ki akartak tolni velünk, és minden lehetséges alkalommal a tűző napra száműztek minket, hadd égjünk szarrá. Délre a karom, ami kilátszott trikóm feltűrt ujjai alól, már szépen le volt égve, annak ellenére, hogy reggel és pár órával később gondosan bekentem napvédő krémmel. Bezzeg Roch nem küzdött ilyen problémákkal, ő ugyanis már tavasszal elkezdett napozni, amitől nyárra szép árnyalata lett bőrének, ráadásul egy fabatkát sem égett le, velem ellentétbe, aki az év nagy részét vámpírként a szobája sötétjében, vagy a könyvtárban töltöttem, esetleg bulikban, vagy felolvasóesteken.

- Oké, gyerekek! Gyüljetek körém egy kicsikét! – kiáltotta el magát Sarah-Jane, az egyik vezetőnk, késő délután, mikor már mind a nagy színpadnál tobzódtunk és a lábunkat lógattuk, miközben a jól megérdemelt fagyinkat ettük és sört ittunk hozzá. Naná, hogy fel kellett kecmeregjünk és közelebb menni hozzá. – Nagyon ügyesen dolgoztatok idáig! Le a kalappal előttetek! Most pedig mindenki húzni fog egy cetlit, amin annak az énekesnek, DJ-nek vagy együttesnek a neve szerepel, akit annak itt tartózkodása alatt kísérgetnie és kiszolgálnia kell majd. Senki nem menekülhet a feladat elől, hetven fellépő van, mindenkinek jut, ha még marad, akkor valaki húzhat kettőt is. Vannak olyan vendégek is, akik kívánnak több napig is maradni, mint fesztiválozók, arra az időre is melléjük kell szegődnötök, legalább is, ami a személyes igényeiket illeti. Más szóval, ha egy palack vízre van szüksége, akkor azzal szolgáljátok ki, ha pedig valami egzotikus gyümölcsre éhezik az az öntelt segge, akkor elszaladtok a Tescoba és vesztek neki. 

- Remélem valami nagyobb sztárt húzok ki, esetleg Dimitri Vegast, vagy a Paramoret – ujjongott mellettünk egy lány, mire unott grimasszal arcomon Rochelle felé fordultam, aki arcán nagyjából ugyanazt az izgalmat láttam tükröződni, mint a lányén. Miért van mindenki úgy oda? 

- Ez akkora buli! Mindig is szerettem volna ilyesmit csinálni – csacsogott Rochelle, ezüstös hajkoronája pedig mindenfelé szállt, csoda, hogy nem ment bele a szájába. 

- Boldog vagyok, hogy valami felfuvalkodott sztárocskának tölthetek kávét és járkálhatok nedves törölközők után, ha éppen melege van. 

- Jajj már, ne legyél ilyen morci!! Tudom, hogy te is akarod! Naná, hogy akarod! Itt lesz a kedvenced is, Tom Odell biztosan el lenne ájulva, ha te hoznál neki epret és tejszínhabot, utána pedig huncutkodhatnátok – bökött oldalba vigyorogva, de nem igazán használt. 

- Nyilván. A kilenc biztonsági őr pedig úgy nyomna le a földre, mint a csikket a betonba. Igazán megéri az életemet kockáztatni. Határozottan. 

- Soha nem tudhatod. Én nagyon izgulok – csiripelte vidáman, majd a felénk érkező srác irányába fordult, aki kezében egy dobozt tartott, benne a nevekkel. Először ő nyúlt bele, majd én is követtem példáját. 

 Szerettem volna, ha nem valami ismert előadó szerepel a cetlimen, hogy ne kellejen a riporterek miatt félnem, szóval kicsit remegtem, ahogy szétnyitottam a 4x4-es cetlit, ám csalódnom kellett. A papíron a világ egyik leghíresebb bandájának neve szerepelt, feketén fehéren, megpecsételve sorsomat. Azonban nem a One Direction felirat volt, ami igazán sokkolt, hanem az, ami alatta volt, még pedig, hogy a koncertjük után még egy napot szeretnének a fesztiválon tartózkodni, ami azt jelentette, ügyeletben leszek két napon keresztül. Szuper...